III.kötet - 2.fejezet - Will be better

Szép Estét Mindenkinek! :) (Vagy éppen milyen napszak van nálatok:))

Drága Olvasók és idetévedők! Megérkeztem a második fejezettel, amely szerintem egy egész jó kis részecske lett, és igen, végre történik benne egy kis izgalom. :) Van egy tervem, ezért nem szeretnék még egy darabig Harrys szemszögből írni. Egészen pontosan a negyedik fejezetben szerintem már előkerül. :) De addig nem, hiszen akkor lelepleződnének a dolgok, azt pedig nem szeretném. Gondoltam rá, hogy a fejezet végén a városnevet megcsillagozom, s odaírom, hogy mi az eredeti neve - hiszen ez csak a becézése - de talán így izgalmasabb :) Nem egy mindennapi helység :P Szeretném megköszönni az előző részhez érkezett véleményeket, valamint a 156 rendszeres olvasót! Hű! Csodálatosak vagytok :) Köszönök Mindent. A chates dolgokra is hamarosan reagálok. Kellemes olvasást szeretnék kívánni mindenkinek a fejezethez :) 

u.i.: Majdnem elfelejtettem. Szeretném, ha benéznétek a díjakhoz, és az elérhetőségekhez. :) 

Hamarosan jelentkezem!

Cher Brooks 

<33

Cher Brooks

Nem voltak túl nagy elvárásaim. Csupán egy új hely, ahol végre tiszta lappal kezdhetek újra akár mindent. És a hosszú utam alatt, amelyet a buszon töltöttem, és ami igazából óráknak tűnt, de mindössze húsz perc lehetett talán, be is ugrott egy város. Egy hely, amely tökéletesen megfelel mindannak, amit szeretnék. Egyszóval az elvárásaimnak. Merthogy volt egy pár. Nem sok, hiszen megtanultam, hogy elvárásokkal nagyon nehéz találni valamit. Sosem lesz olyan, hogy tökéletes. Lehet valami nagyon jó, de hatalmas szerencse kell ahhoz, hogy valakinek mindene tökéletes legyen. Én nem vagyok tökéletes ember. Sokszor érzem azt, hogy talán nem is ember volnék.

A reptérre érve teljesen kitisztult fejjel néztem körbe, s szippantottam be az ötös terminálban terjengő illatok millióit. Elég sokan voltak, bár nem volt valami nagy tolongás, én mégis elveszettnek éreztem magamat a rengeteg ember között. Mindenki igyekezett valahová, mindenkinek megvoltak a tervei és céljai. Nos, igen, a céljaim nekem is megvoltak, csupán nem tudtam merre is forduljak, és, hogy jó lesz-e nekem az célpont. Amolyan minden mindegy alapon elindultam a hatalmas belső térben elhelyezett egyik pulthoz, s beálltam a sorba. Talán a tízedik, tizenötödik lehettem. Elterveztem, hogy miután megvettem a jegyemet, és van még időm az indulásig, veszek egy kávét és valami szendvicset az útra. Elvégre nem egy órás utazás vár rám, magammal pedig nem hoztam semmiféle élelmet. A bőröndöm fogantyújára támaszkodva vártam, s figyeltem a hatalmas kijelzőn az egyes városokba induló gépek időpontjait és hasonlókat, majd ellenőriztem párszor, hogy a telefonom rendesen fel van-e töltve és, hogy a fülesem nálam van-e. Röpke idő elteltével én is sorra kerültem, s miután elmondtam, hogy hová szeretném a jegyet, mennyi csomagom van, és egyéb ügyes-bajos dolgokat, immár a jegyemmel a kezemben fordultam ki a kígyózó sorból, s csillogó szemekkel vizslattam azt a kis papírt, amely tulajdonképpen engedély arra, hogy itt hagyjak ma mindent. Egészen pontosan húszévnyi tevékenységemet. De bevallom, nem fog hiányozni. Hiszen senkim sincs, akkor meg? Miért ne tehetném?

Miután megvásároltam egy szalámis szendvicset, egy sonkásat, valamint egy mentes ásványvizet és egy kávét, helyet foglaltam a csarnok közepén elhelyezett piros színű ülőalkalmatosságok egyikén, a táskámba pakoltam a forró, csokis kávémon kívül mindent, s hátradőlve néztem ki a fejemből. Az ital a kezemben gőzölgött, s édes illata volt. Akár egy forró csoki. A jegy szerint a gépem fél óra múlva, egészen pontosan fél hatkor indul. Most van öt. Annyi idő alatt elfogyasztom az italomat is, és lélekben fel is készülök mindenre. És igazából ekkor, még egyáltalán nem sejtettem, hogy fél óra bőven elegendő néhány dolog újragondolásához és átértékeléséhez. Szinte hideg zuhanyként ért két személy eszeveszettül ismerős hangja. Bár nem volt nehéz felismerni, én bárhol és bármikor rájövök, hogy kik ők. Igazából csak szerettem volna szépen csendben távozni. Erre kis idővel a start előtt ezek megjelennek és elrontanak mindent. Éppen az utolsó kortyot nyeltem le, s ittam ki a papírból készült pohárból a kávét, mikor két férfi civakodására lettem figyelmes. És bár ezt a kifejezést inkább a nőkre szokták használni, most meglepő, hogy én épp két felnőtt férfire mondtam. Fogalmam sincs mi lett volna jobb. Ha odamegyek, és leállítom őket, hogy legyenek csendesebbek, hiszen az egész terminál őket figyeli, vagy, csak egyszerűen a helyemen maradni, elfordulni, összepakolni, s lassan kisétálni a helységből majd becsekkolni. a helyzet az, hogy az eszem leginkább az utóbbira sugallt, sajnos a szívem még mindig afelé az idióta felé vezetett. Nem engedelmeskedtem. Az utóbbi érvem mellet döntöttem, s nem hagytam a füleimnek, hogy oda figyeljenek Harry és Zayn veszekedésére. Nem akartam tudni miről folyik a vita. Igazából arra voltam kíváncsi, hogy miért tartózkodnak itt? És éppen az ötös terminálban? Talán ők is el akarnak utazni? Egyre közelebbről hallottam a mély tónusokat, ezért jobbnak találtam minél hamarabb elhúzni a csíkot. De már elég késő volt. Szinte teljesen mellettem voltak már, ha megfordulok, akkor vége. Úgyhogy hallgattam őket.

- Teljesen idióta vagy! – vágta Zayn a srác fejéhez dühösen. Nem tudom miről folyhatott az eszmecsere, és bármennyire is hajtott a kíváncsiságom, miszerint forduljak meg, akkor biztos, hogy lebuktam volna.

- Tudsz esetleg ezen kívül valami mást is mondani? – felelte Styles unottan, majd úgy vélem megálltak, avagy beálltak egy sorba, hiszen a beszélgetésük hangereje nem csökkent. Kíváncsi voltam ki utazik, s hová.

- Miért, még mindig nem fogtad fel teljesen? – szinte biztos voltam benne, hogy Malik a fejét rázza, és amolyan „ezt nem hiszem el” fejet vág. Tudtam, hogy nagy köztük a feszültség.

- Tehát te sem. Megmondtam, hogy elutazok egy időre. Nem tudom meddig, de most itt akarom hagyni a várost. Azt hiszem, ez lesz a legjobb. És nem, nem foglalkoztat a banda. Már nem fontos számomra ez az egész. És nem akarok látni senkit, úgyhogy remélem nem fog utánam jönni egyikőtök sem, Pault pedig ha gondolod, csak rendezd el, nem érdekel – vetette oda Harry, majd lépett egyet. Ó, szóval innen fúj a szél. gazából vicces ez az egész. Fel akar töltődni, ezért elutazik? Teljesen logikus. Elhúzott, ezt Zayn észrevette – mert hát, mégis csak a legjobb barátja – majd elmondta mi történt délután, Niallel, velünk most pedig úgy gondolja, az a legjobb, ha cserbenhagyja a srácokat, itt hagy mindent és mindenkit, a családjától sem búcsúzik el, s jobb jövőt remél egy másik helyen. Na, jó, az utóbbi gondolatom rám is igaz, és, na, jó, most azzal, hogy őt lehordtam, ezzel magamat is minősítettem, de… Lényegtelen, ebből már úgysem jövök ki jól.

- Nem hiszem el – nevetett kínosan – hogy te mennyire rohadtul megváltoztál… ez nem is te vagy – közölte tényként Zayn, majd szipogott egyet halkan. Talán megfázott.

- Tudod… ma csalódtam valakiben. Nem akarok benned is. Csak engedj el, oké? A helyzet már ettől úgysem lehet rosszabb – mondta Styles, azzal befejeződött egy kis időre a beszélgetés.

- Ezt sose mond. Mindig lehet rosszabb és jó is. Viszont ugyan ilyen… na, az már nem – biztosra véltem, hogy hosszú pillantást vetnek egymásra, s farkasszemet néznek.

- Legalább azt mondd meg hová mész – kérlelte az arab srác.

- P… - és éppen, hogy belekezdett Hazza, hogy kimondja a város nevét, megszólalt a hangosbemondó, hogy a járatom hamarosan indul, s ellehet kezdeni a becsekkolást. Az egyik szemem sírt, a másik viszont nevetett. Nevetett azért, mert végre indulhatok, valamint sírt azért, mert nem tudtam meg, hogy hová is készül utazni Harry. De nem állhattam fel. Akartam hallani a beszélgetés folytatását, viszont a gépemet sem akartam ezzel lekésni. Mert bár kétsorosak voltak az ülések, s az egyik sorozat a terminálból kifelé nézett, a másik pedig éppen a pultsorozat felé, tartottam attól, hogy észrevesznek. S nem igazán volt sötét. A fehér fények irritálóak voltak. Szinte tűz- és vízként ütközött a kinti naplemente a benti fehérséggel. Hallottam, ahogy valaki trappolva közeledik mögöttem felém. Aztán megfagyott az ereimben a vér, a kezem hőmérséklete pedig, azt hiszem a nulláig esett. Zayn dobta le magát az egyik ülésre, történetesen a szabályosan mögöttem lévő ülésre.

- Indulnom kell lassan. Nem lesz tele a gép, talán harminc utas, ha lesz rajta – tudom, hogy beletúrt a hajába, s elnézett jobbra. Megérzés. Túl jól ismerem Stylest.

- Nem kellett volna ezt tenned… mindent elbasztál.

- Brookal…

- Niallel…

- Velünk…

- Magaddal – Sorolta halkan Zayn, mire egy vihar előtti röpke csend következett. Nem kellett volna ezt mondania. Tudtam mi következik. Ahogyan azt is, hogy maradt tíz percem.

- Ha még egyszer… - hajolt le Harry a fiúhoz, s fogta meg a kabátját – kiejted a szádon, azt a két nevet… - engedte el, s éreztem, hogy legszívesebben belerúgna valamibe.

- Akkor mit teszel, hmm? Megversz? Talán megölsz?

- Nem lenne elég a cenzúra arra tettre, amit tennék.

- Egy idióta, pszichopata barom vagy Styles! – mozgott Malik, mire nagy lendülettel fölálltam, hiszen indulnom kellett. A beszélgetés pedig innentől nem érdekelt. Már nem. Csalódtam, ismételten.

- Tudod Zayn, teljesen egyetértek veled mindenben – néztem le rá, majd a hangomra mindketten felém fordultak, s kikerekedett szemekkel bámultak rám.

- Brooke? – húzta össze a szemöldökét, melyre megvontam a vállamat, s megfogtam a fekete bőröndöm kis fogantyúját, azzal elindultam. Még rá kellett tennem a szalagra a táskát, hogy átvizsgálják, és nekem is át kellett jutnom a biztonsági ellenőrzéseken. Reménykedtem benne, hogy nem jönnek utánam, de a mai nap után vajon, miért is tehetnék? Szinte futólépésben haladtam, hiszen nagyon késésben voltam. És kezdett kissé deja vu érzésem támadni. Miért van az, ha én a repülni szeretnék, esetleg reptéren vagyok, akkor mindig helyet kap a képben még Styles is? Ez a két párosítás eddig mindig akkor volt jelentős, mikor éppen elutaztam valami gond miatt. A gond pedig mindig a szakításunk volt. Minden félévben eljátsszuk ezt. Csak a különbség az eddigi évektől az lesz, hogy most nem lesz boldog vég. Mi már nem leszünk egy pár. Hiszen én elutazom, ott kitudja mi vár majd rám. Talán új embereket ismerek meg, lesz egy normális, visszafogott életem, egy átlagos, kedves sráccal pedig egy kapcsolatom. Aztán lesz két gyerekem, majd boldog nagymama leszek. Minden bizonnyal vele is ez fog történni. Bár mikor ránéztem… úgy értem Harryre… nos. Ha csak pár másodperc erejéig is, de ráemeltem a tekintetemet. Újból rabul ejtett tökéletes arcvonása, szexi nézése és férfias jelleme. Mindig túl jól beállított haja, elegáns utcai stílusa, valamint beszélőkéje. Kár, hogy megváltozott. Nem is tudom, hogy fajult idáig a dolog. Tehát a lényeg az, hogy vele is ugyan ez fog történni. Neki is lesznek gyerekei, engem el fog felejteni, talán soha többet nem beszélünk és nem is látjuk egymást. Jövőre már csak a múltja leszünk egymásnak. De ha így folytatja… és marad ez az ivászat, a minden este másnapig tartó bulizás, a rossz életvitel, az egyéjszakás kalandok, a piros poharak földön heverése, meztelenül ébredés egy idegen házában… hát, így biztosan nem lesz szép jövője. Arról nem is beszélve, hogy az emberek le fogják nézni, és nem marad senkije, hiszen mindenkit eltúr maga mellől. De persze, mindig is lesznek olyan kis fruskák, akiknek ez imponáló, s képesek vele eltölteni egy estét mindössze azért, mert ő a nagy Harry Styles. Furcsa kiejteni a nevét. Leírni a nevét. Belegondolni. Újból látni.

- Hölgyem, indulnia kellene – szólított meg egy férfi, én pedig furcsán néztem rá. Megráztam a fejemet, s láttam, hogy már csak pár percem maradt, hogy felszállhassak, és mögöttem is van még pár ember, akiket megvárakoztatok. Vissza sem nézve a két fiúra én továbbhaladtam, s kint csupán a lámpák fénye világította meg a teret. A repülőgépre egy hosszú lépcső vezetett, mely segített az embereknek a feljutásban. Nyugodt este lesz ez. Remélhetőleg nem lesznek túl sokan ezen a járaton, és mivel kettes ülések vannak, egyedül is ülhetek. Legalábbis itt nincs meghatározva, hogy hányas ülésre üljenek az utasok. Jobb ez így. Előttem voltak hatan, azok még pakolásztak és búcsúzkodtak. Felnéztem az égre egyszer. Teljesen tiszta volt, nem volt köd, sem felhő, az összes csillagokat lehetett teljesen látni. Gyönyörű volt. A telefonomat elővettem, átállítottam repülőgépes üzemmódra, majd felsétáltam. Igazából kissé csalódott voltam, s újból kezdett visszatérni valami szomorú érzés a bensőmbe. Valahogy nem így képzeltem ezt az egészet. Annyira kimondanám, de félek, akkor megint összerombolnék mindent. Lehet, ki kellene írnom magamból az összegyülemlett fájdalmakat, aztán valahol elégetném azt a papírt. Igazából hittem benne, hogy megjavulhat köztünk az a bizonyos valami Harryvel. Jó lett volna. Megmaradhatott volna a barátság Horannal. Talán minden más lenne, ha azon a bizonyos éjszakán Styles ott marad a new yorki hotel szobájának falai között. Az a bizonyos beszélgetős este… mikor széttört a pohár. Az a város igen mély nyomokat hagyott bennem. Jól esett volna, ha ez a sokak által most már, pszichopata baromként emlegetett srác a mai estén is utánam fut a géphez. Ha azt mondja, hozzuk rendbe, akkor talán beleegyezek. De egyébként rosszul esik. Mégis csak két éve voltunk együtt. Ha két év neki ennyit ér… de ha őszinték akarunk lenni, volt itt minden. Mindketten hibáztunk, s a legnagyobb baj az, hogy nem is egyszer. És… igazából a rengeteg sérelem ellenére mi mégis összetartottunk, s kiálltunk egymás mellett. Jóban és rosszban is egyaránt. Boldogságban, sírásban, szomorúságban, örömben és bánatban. De ha együtt vagyunk, megöljük egymást, ha külön vagyunk, akkor pedig szenvedünk. Talán bele kéne törődni?

Mikor felértem, a bőröndömet már nem húztam, továbbra is a kezemben hordozva haladtam. A gépen már az utasok nagy része helyet foglalt, és csupán félhomály volt jelen az utastérben, hiszen este van, ilyenkor már lazábbak, s kissé visszavesznek mindenből. Elég sok szabad hely volt. Ezért a választásom a jobb oldali sorra esett, a szárny mögött pár üléssel. És azon belül is az ablak mellé. Egész jó volt, hiszen volt egy apró kis reluxa, amit le lehetett húzni, ha zavar valakit a fény. Nem tudom pontosan mennyi ideig tart majd az út, de pár óra múlva, mikor kel fel a Nap, már biztosan hasznát veszem ennek a kis szerkezetnek. A bőröndöm is jó helyen volt, biztonságban. A kézi poggyászomat, azaz a táskámat, a mellettem lévő székre tettem rá, s kivettem belőle a fél literes ásványvizemet, majd belekortyoltam. Jól esett egy kis folyadék. A torkom eléggé kiszáradt. Egy perc elteltével észleltem, hogy mindenki felszállt, akinek kellett, s bezárták az ajtót. A pilóta köszöntötte az utasokat, elmondott pár lényeges információt, s megtudtam, hogy négy óra minimum kell, hogy megérkezzünk. Mivel kérték, és ajánlott, bekapcsoltam az övemet, s már így is húsz perces késésben voltunk. Viszont pozitív, hogy nem lesz átszállás. A gép elindult, a lámpák lekapcsolódtak, mindössze egy nagyon minimális fényforrás adott világosságot, de ez kellemes narancssárga fényű volt, és egyáltalán nem zavaró. Eléggé bedugult a fülem, ezért jónak tartottam, ha folyamatosan nyelek, hiszen elég kellemetlen egy érzés volt. Mikor pár perce már a levegőben tudhattuk magunkat, kikapcsoltam az övemet, s elővettem a telefonomat, bedugtam a fülest, s elindítottam a lejátszási listát, melyen helyet kaptak rengeteg féle műfajból mindenféle dalok. Mindenféle hangulatra. A fülemben halkan megszólalt az első dallam, ezért lezártam a képernyőjét a kis készüléknek, a fejemet a falnak döntöttem, kényelmesen elhelyezkedtem, s lehunytam a szemeimet. Phillyben­ minden más lesz.

III.kötet - 1.fejezet - Start with say goodbye

Drága, kitartó Olvasóim! 

Hatalmas bocsánatkéréssel tartozom Nektek, de egyszerűen nem ment. Tudom, hogy jó pár hét eltelt és én nem hoztam az új fejezetet, pedig vártátok. Ami egyébként nagyon sok boldogsággal tölt el! De most megérkeztem vele, bár valljuk be, nem éppen a leghosszabb, de valahogyan be kell indítani az eseményeket, és többnyire Cher gondolkodását fogalmazza meg. Fonosnak tartottam, hogy az első fejezetben ezeket leírjam, hogy részekkel később láthassátok a változást. Mert lesz változás :) Ígérem, hogy mostantól beindulnak a dolgok, minden visszatér az eredeti és eddig megszokott kerékvágásba, persze csak akkor, ha Ti is benne vagytok :) A további fejezetek is szintén megkapják a 6+ oldalnyi tisztességet és természetesen az izgalmakat. És még valami: Ugye ti sem gondoltátok komolyan, hogy olyan könnyen együtt lesz újból a Brooks és Harry páros? :)

U.i.: Kérlek, nézzétek el nekem, hogy nem tartozik a legjobb fejezetek közé.

Cher Brooks

„Ami az emberek között történik, sohasem véletlen. Az sem véletlen, ami a te életedben történik, ahogyan az sem, hogy milyen kapcsolataid voltak, és ezek hogyan alakultak. Mindenkiben rejlik egy erő, benned is. Ez az erő felel mindazért, ami veled történik, és minden olyan eseményért, ami meghatározza az életedet. Néha az ember csak akkor tudja meg, mit keres, amikor nekiütközik, és hanyatt vágódik tőle a földön. Különben is, mi értelme az életnek, ha mindig ugyanazon az úton járunk?”

Mindig is nagyvárosba vágytam. Mindig is fővárosban szerettem volna élni, s a középpontba akartam kerülni. Az életemből ki szerettem volna hozni a legjobbakat, s mindent, amit csak lehet. Hajtott a vágy, az a bizonyos tűz. De így, tizenkilenc év elteltével rádöbbentem, hogy ez nem is olyan jó. Talán a gyerekkorom, vagy, talán a múltam az, ami miatt szerettem volna a jövőben több figyelmet kapni. Egy kis időre ez össze is jött. Az álmaim túl gyerekesek voltak. Szerettem volna a zenében elhelyezkedni, esetleg színésznő lenni. Megköszönhetem az Úrnak, hogy amit elterveztem, azt, ha nem is, azért belekóstolhattam a világába. Idővel rájöttem, hogy egyik sem az én világom. Nem tudok azonosulni sem a dalokkal, sem a szerepekkel, sem a tánccal. Legalábbis azzal nem, ami kötelező. Ha önmagamat adom, akkor talán. De az önmegvalósítás sem sikerült. Soha. Ha megkérdeznék, hogy vajon hányszor lehettem önmagam, akkor valószínűleg nem tudnék mondani semmit. Csupán némán állnék, és hallgatnám az óra ütemes kattogását. Mialatt próbáltam rátalálni magamra, megismertem egy embert, aki azt hiszem, az életben a legtöbb boldogságot, szeretetet, bánatot, szomorúságot, féltékenységet, hibát, tragédiát, izgalmat, kalandot és fájdalmat okozta. Igen, elsőre talán kissé soknak, és zavarodottnak tűnhet ez az egész, de azt hiszem, és bár sokan mondják ezt, én mégis úgy gondolom, mikor betöltöttem nagykorúságom életévét, gyökerestül megváltozott az egész életem. És azzal, hogy beutazhattam rengeteg várost, megpillanthattam millió csodát és szépséget, az élményeim, s tapasztalataim gazdagodtak. A rossz, és fájó dolgokat nehezen lehet elfelejteni. Sokszor egyáltalán nem. Abban a tudatban élni, hogy nincsenek barátaid, elviselhető. Abban a tudatban élni, hogy nincsenek szüleid, képtelenség. Persze, hiszen én is voltam gyerek, és tizenéves! Tudom, hogy legtöbbször csak a pokolba kívántam őket, s azt kívántam párszor, hogy bár ne lennének, s nőhessek fel, aztán ott hagyjak mindenkit a francba… Nem. Ezt, mindössze csak elképzelni tudtam. Talán ilyen lehetett egy normális család. Én állandóan egyedül voltam, megtagadtak és veszekedtek velem. Ez is normális, nem? A szülők nélkül élni dolgot, úgy értettem, hogy hiába a gyönyörű családi ház, hiába egy testvér, hiába a pénz, ha nincs boldogság. Sokszor mondják, hogy a pénz nem boldogít. Szerintem ez nem igaz. A szegény, és utcán fagyoskodó embernek a pénz a mindent jelentené. Nem nagyon mondok erről semmit, hiszen ez a mondat eléggé megosztó. És ebben a pár percben már ez is hosszú gondolatmenet, ami már jó ideje folyik át az idegeim egyes rostjain. Fáj látni, hogy hirtelen elveszítek mindent, ami fontos.

- Te mindenhol ott vagy, Horan? – igyekezett Harry idegesen a szőke fiú felé, aki inkább meghátrált, hiszen a tudatunk legmélyén valószínűleg mindnyájan tudtuk, hogy mi fog következni. Styles megragadta az ellenfele pulcsijának a mellkasát borító részét, annál fogva dühösen közelebb vonta magához, s mintha csak egy varázslatos tündér lépett volna elő egy mesésből, s az könnyedén suhint egyet a pálcájával, olyan gyorsan és hirtelen történt minden. Harry megrázta a fejét, s mintha mondani akart volna valamit.

- Oké! Felfogtam! Egy vesztes vagyok, te pedig mindig csak győztes lehetsz. Mindent megkaptál. Tessék! És én idióta, még képes voltam idejönni, hogy majd mindent rendbe hozunk. Hogy majd minden jó lesz, és olyan lesz, mint régen. Vagy egy kicsit hasonló. De nem! – őrjöngött – Nem! Te megint itt vagy, és elrontasz mindent, mint ahogyan azt általában tenni szoktad! – járkált furcsán fel, s alá, köztem, s a fiú között.

- Harry, kérlek… - szóltam halkan, de úgy éreztem, az én szavaim mit sem érnek jelenleg. Talán ez a hallgatás pillanata.

- Még valami! – fordult felém, s mutató ujját a magasba tartva folytatta – Talán túl könnyen feladom, lehetséges. De azt hiszem, nem én vagyok a hibás. Több mint fél év után, ha hagyom, hogy ez most így maradjon. De tudod mit? Vége. Vége az állandó hajszolásnak, nem kívánok több időt elpazarolni a szenvedésre, a kínra és a fájdalomra! Én végeztem! – túrt bele a hajába, s elsőre az összes szava feldolgozhatatlanná vált, és nem is értettem igazán őket. Ingerült volt, de nem tudtam kideríteni semmit. Annyi volt biztos, hogy mielőtt kisietett volna az ajtón, még egy szóra visszafordult, bár szavait immár Niall felé intézte.

- És te pedig! Remélem boldog vagy. Ne izgulj, viheted, szobára mikor csak akarod, neked úgysem kellhet másra. Most már nem zavarok be a képbe, nincs kedvem az új pár útjába állni! – az ajtó hangos csapódása jelezte, hogy elment. Mindössze némán álltam a két lehetőség között. Csupán szótlanul néztem magam elé, és gondolkodtam. Most mindennek vége. Nincs többé káosz. És így ért véget? Teljesen egyedül maradtam, ismét. Sután pillantottam a földön heverő konyhakésre, mely eszembe jutatta a néhány perccel ezelőtti eseményeket. Talán jobb lett volna, ha tényleg visszajönnek értem az elmebeteg csalók, és kitudja, talán már rég halott lehetnék. Vagyis, inkább ott ronthattam el mindent, mikor segítséget kértem. Soha többet nem kérek segítséget. De egyszerűen nem hittem a füleimnek, és fogalmam sem volt róla, hogy mit tehetnék. Két választásom volt: Alaptalanul, és bőgve Harry után rohanok, akár egy rossz romantikus filmben a szerelmes lány és minden jó lesz, vagy… vagy összepakolom a cuccaim és szó nélkül felülök az első gépre és leszállok valahol az Államok egyik apró városában. Bár nem voltak konkrét céljaim – bár ez megszokott – legördült egy hatalmas kövér könnycsepp az arcomon, s mikor megéreztem enyhén sós zamatát az ajkaimon, rögtön tudtam, hogy nekem már tényleg semmi keresni valóm itt. Sok dolgot elrontottam, sokak között a kapcsolatomat Harryvel. Valamint Zaynel, Louval és Niallel is. A sors furcsa fintora, nemde? És hogy miért nem estem össze azonnal, és törtem ki hatalmas zokogásban? Miért nem kezdtem el csapkodni és Horant kitoloncolni a házamból? Talán már nem fájt. Hazudtam. Szörnyen fájt, de úgy érzem, még épp itt az ideje, hogy új életet kezdhessek. Egy új helyen, új körben, új, emberibb gondolatokkal. A szobám felé indultam, a földre fektettetem a matt színű, fekete bőröndömet, majd a legfontosabbakat beledobáltam. Semmiféle rendszerezésre nem volt szükségem. Csak néhány fehérnemű, felső, ruha, nadrág és cipő, valamint a fontos irataim, melyek általában mindig a táskámban voltak. – Most ez tényleg kell nekünk? – szólalt meg halkan az Ír fiú a háttérből. Tudat alatt fogalmam sem volt róla, hogy erre mit is válaszolhatnék. Kihúztam a bőröndöt az ajtóig, a táskámba dobtam az útlevelem és miegymást, aztán felöltöztem, s megálltam a sráccal szemben.

- Tényleg ezt akarod? Mégis – kezdte fejét rázva – hová mehetnél? – fogta a fejét furcsán, mintha csak „az eszem megáll” hangulat uralkodott volna benne.

- El. Mindent, mit lehetett azt elrontottam. Nincsenek barátaim, nincsen senkim. Az apámat konkrétan megölték, anyám idegösszeroppanással küszködik, a nővérem pedig kitudja, hol van. Majd felbukkan pár év múlva újra. Én megpróbáltam rendbe hozni. Nem sikerült – tártam szét a karom, majd a kulcsot kihúztam a zárból.

- És azt hiszed, ha elmész, akkor azzal jobb lesz? Úgy gondolod tényleg mindent megtettél a változás érdekében? Nem hiszem! És tudod mit? Nem vagy normális – húzta össze a szemöldökét, én pedig vállat vontam. Nem hazudott. A teljes igazságot mondta. De a szavak csak szavak, ritkán térítenek le valakit az útról, hacsak maga is nem akarja, hogy letérítsék.

- Persze, vonj vállat, és csinálj úgy, mintha nem is érdekelne. Ez a legkönnyebb! – indult utánam, hiszen én időközben kijöttem és be is zártam a kaput. Gyalog indultam a legközelebbi buszmegálló felé, Niall pedig az úttesten jött utánam, és őrjöngött. Kissé szürkület volt, elég hűvös, és esőre is állt. Az utcában egyedül voltunk a házakban lakókon kívül. Filmbe illő jelenet volt.

- Na, jó! – álltam meg, majd a bőröndöm fogantyúját megfogtam, és bal kezemmel rátámaszkodtam.

- Elég! Először is: Miért jössz utánam? Miért akarsz megállítani? Miért akarod rendbe hozni ezt az amúgy is elcseszett életet? Miért… egyszerűen, miért kell mindig itt lenned? Hagyj békén, hidd el, éppen elég gond van, nem kell a fejemhez vágni többet, oké? Kösz. Most pedig…

- Most pedig?  Hagyjalak békén? Húzzak el? Azt akarod, hogy menjek el én is, mint az-az idióta az előbb? – lépett hozzám közel, s mélyen a szemembe nézett. A szél belekapott a hajamba, s szemem is egy kicsit könnyessé vált. Nem voltam képes tartani a szemkontaktust, ezért a távolban repülő madarak irányába kaptam a tekintetem. Utáltam mindent. Nem tudom, mi történik velünk, velem, s hogy miért vagyunk itt. Olyan felfoghatatlan ez az egész valóság.

- Csak nézz a szemembe és mond, hogy hagyjalak el – követelte nekem pedig egy újabb könnycsepp csúszott végig sápadt arcomon.

- Mondd ki! – utasított hangosabban, mire ránéztem, s fogalmam sem volt róla, hogy miért tettem, de már csak a csattanásra lettem figyelmes. Megpofoztam. A jobb kezem még égett kissé a dühtől, de egészen meglepett a cselekedete. Nem foglalkozott az éppen pirosló arcával. Sem azzal, hogy a szél egyre vörösebbé változtatja, sem azzal, hogy milyen helyzetben is vagyunk. Erősen megfogta a derekamat, s arcomat közelebb húzta övéhez, s a másodperc töredéke alatt csókolt meg engem újra. Nem csókoltam vissza, de tudtam, hogy ez az utolsó. Eltoltam magamtól, s bal kézfejem ujjaival letöröltem a már így is nedves arcomról a kiguruló kósza könnycseppeket, majd megragadtam a bőröndöm fogóját, és enyhén futva és vissza sem nézve tettem meg az utolsó távokat. A buszmegállóba beértem, épp egy kedves sofőr lehetett, hiszen látta, hogy rohanok a jármű felé, így még épp időben felszállhattam rá. Valahol középtájon találtam egy üres helyet, így helyet foglaltam. Magam mellé csúsztattam a bőröndöt, majd hátradőltem. Egyik kezemmel letöröltem a párát az ablakról, de éppen csak annyira, hogy lássam az utcán történő eseményeket. Azon gondolkodtam, hogy valószínűleg túl kegyetlenül viselkedtem. Gondolkodom, de nem hagyhatom, hogy ez eltántorítson. Lehet, hogy rosszul cselekszem. Nem kellett volna eljönnöm, csak úgy. Na de mégis! Kitől is kellett volna elköszönnöm? Egyáltalán, miért is kellett volna elköszönnöm? Nem kellett volna csak úgy elmenni, hagyni Harryt? Talán igaza van Niallnek és hibázom? Mindig hibázom. Sőt, az egész életem története csak a folytonos hibáimat írja le. Nem is tudom, valahogy, üresnek érzem magamat. Furcsán érzem magamat, mintha a dolgok nem lennének lezárva, valahogy… nem tudom, máshogy kellett volna cselekednem és beszélnem. Mást kellett volna mondanom. Jellemző. Mindig akkor jutnak eszünkbe a helyesebb tettek és szavak, mikor már régen túl vagyunk az adott eseményen. Ez kiborító. De hibáztatni bárkit vagy bármi mást a szerencsétlenségért egy menekülés és tagadás, mi magunk vagyunk önmagunkért felelősek, és hogy mi történik velünk. Türelemre van szükség - a változás nem egyik napról a másikra történik, adni kell magunknak időt, hogy megtörténjen. Legalábbis ezt szeretném. Aztán majd meglátjuk mi sül ki belőle. Mindenesetre nem hagyom, hogy megváltozzon a véleményem. Nem engedem befolyásolni az érzelmeimet. Csakis magamra összpontosítok. Lehet, hogy még zavarodott a kép, de hiszem, hogy ez idővel ki fog tisztulni. És valamiért furcsa érzés kapott el. Talán még mindig van valami fűződésem Styleshoz. Biztos vagyok benne, hogy még fogunk találkozni. A mi kapcsolatunk talán tényleg egy bukott angyalként fog tovább szárnyalni. Lehet, hogy külön utakon. Lehet, hogy együtt. A sors kiszámíthatatlan. Számomra egyelőre az a biztos, hogy változtatni akarok. Mindenen. Meg persze, hogy elérjem a legkorábbi gépet, hogy ez is biztos alapot adjon a jövőmnek. Aztán jön, aminek jönnie kell.