2013. november 17., vasárnap

II.kötet - 22.fejezet - The time doesn't solve anything

Sziasztok!:)
Megérkeztem a folytatással, ami szerintem elég jól sikerült, és leginkább Brooke és Harry gondolatairól, s tetteiről szól. Tartalmaz izgalmakat,  valamint trágár kifejezéseket és 18+as tartalmat. Köszönöm szépen a 133 feliratkozót, és a több, mint 114ezer+ os nézettséget! :) Hihetetlenek vagytok! Köszönöm az előző részhez kapott értékeléseket, viszont ehhez a fejezethez egy kissé többet szeretné kapni, hiszen rendesen izgulok amiatt, hogy elnyeri-e a tetszéseteket.  Ölel Titeket, Cher Brooks 
 
Cher Brooks
                                                                
A hazugság  elől nem lehet elmenekülni. Vagy talán így jobb. Egy rövid ideig sikerülhet, de aztán, mikor nem várod, újból kivirágzik, s ekkor már nem tűnik olyan engedelmesnek, mint abban a pillanatban, mikor elmesélted, kitaláltad. S valójában ez történt velem is. Hazudtam. Hazudtam magamnak, és Harrynek is. Fogalmam sincs, hogy miért tettem, de ennek a mocsoknak az érzése, már úgy áramlik szét a testemben, akárcsak valami szennyezés a tengerekben, s óceánokban, ami aztán elpusztítja a halakat, valamint a benne élő állatokat. Így, ezáltal engem is.
Mikor megpillantottam a két gyönyörű szempárt a megfordulásom alkalmával, valami újból rabul ejtett. De nem hiszem, hogy a szerelem. Nem éreztem égő vágyat iránta, csupán valami megmozdult bennem valahol, és ez egy információt adott az agyamnak, miszerint föl kell állnom, s elhagynom a helységet. Nem bírt a bensőm tovább a teremben maradni. Mintha a mozdulataimat valaki irányította volna. Pedig mennyire meg akartam csókolni! Miközben beszél, s rózsaszín ajkai mozognak, valami elkap, ami arra kényszerít, hogy kapjam el azokat az enyémekkel, s sose engedjem őket szabad útjukra. Hihetetlen az, amit művel azokkal az ajkakkal. Mesés és varázslatos. Ahogy beharapja őket, s ahogy működik velük. Emellett ott van az a gyönyörű zöld szempár, amely olyan, akár egy börtön, s rácsai olyan erősek, hogy egy oroszlán sem lenne képes kitörni közülük. De, hogy őszinte legyek, én egyáltalán nem vagyok oroszlán, de ha az volnék, sem próbálnák szabadulni arról a helyről.
Még nem voltam biztos benne, hogy visszamegyek hozzá. A következő tíz perc történéseiben sem voltam biztos. Amennyire csak lehetett, olyan sürgősen húztam el azt a bizonyos csíkot, s még csak vissza sem néztem az ablakon. Az csak megnehezítette volna. Viszont tudom, hogy ez nem volt szép dolog. Egyáltalán. Hiszen az utóbbi egy hónap... A helyzet megkövetelné, hogy minden időmet vele töltsem, de én mégsem ezt teszem. Én inkább csak őrlődöm, s tudom, hogy hatalmasat fogok zuhanni. Mert tudom, hogy ez a helyzet nem jó.
- Niall, beszélhetnénk? – álltam oda mellé, s próbáltam erősen a tudtára adni, hogy most valami fontos dolog következne. A reakciója viszont meglepett.
- Hé, itt vannak a barátaim és családom is. Talán majd máskor – vonta meg a vállát, s tovább folytatta a beszélgetését az anyjával. Enyhén éreztem magamat kínosan. A helységben volt mindenki, aki számított, s fontos volt. Egy pillanatra átfutott pár dolog és kérdés az agyamon. Nekem mi történt az anyámmal? Mikor hozzák ki az agyturkásztól, s beszélhetek vele én is? Mi van Nicole-al? Miért viselkedik így Niall? Talán a látottak miatt? Féltékeny volna? De hiszen már nem szeret. Nem szerethet… Vagy mégis? Mikor lesz vége ennek az egész bizonytalanságnak?
- Rendben – suttogtam, s jóval inkább magamnak mondhattam, mint neki, hiszen jóízűen nevetett tovább a szüleivel. És ahogy észrevettem már rég nem a kórházi öltözék volt rajta. Minden bizonnyal hoztak be neki ruhákat és egyéb fontos tárgyakat, amire szüksége lehet. Körbenéztem társaságon, s teljesen úgy tűnt, mintha semmi gondjuk nem lenne, és semmi gondok, adóságuk, problémájuk, megoldatlan ügyük. Közben pedig rám szakadt millió dolog, ami lassan felemészt. És a végén még kiderül, hogy én vagyok a telhetetlen, miközben nem tudom eldönteni kit, szeressek. Vagyis, tulajdonképpen tudom. De akkor miért nem vagyok képes dönteni? Egy szerelmi háromszög helyzet van kifejlődve.
Lehajtott fejjel indultam el a saját folyosómra, s próbáltam azért imádkozni, hogy egy nővér se vegye észre, hogy egy kis időre eltűntem a termemből, mert akkor végem. Még jó, hogy a műszerek nem kezdtek el sípolni, s különböző idegesítő és félelemkeltő hangokat kiadni. Mikor befordultam a folyosón, egyszer csak összeütköztem egy alakkal, s föl sem mertem nézni, csupán elmotyogtam egy „Elnézést” féleséget, majd mentem tovább, de úgy hiszem megfordult, vagy ő nem is ment tovább, mert megéreztem a kezeit a csuklómon, mely gyengéden megfogott, s maga felé húzva szorított. Kissé megrémültem.
- Zayn? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Tulajdonképpen költői kérdés volt. Nem értettem mit keres itt. Malik mostanában furcsán viselkedik.
- Jól vagy? – szorított össze enyhén szemeit, s fürkészően nézte arcomat. Nem tudtam, hogy hogyan is válaszoljak neki. Nem akartam újból egy hazugságot kreálni.
- P-persze – motyogtam, s szerintem egyáltalán nem meggyőzően. Mégis mit mondhattam volna? El kellene sorolnom az összes bánatot, mely a szívemet éri? El kellene mesélnem mindent, ami ma Harryvel és Niallel történt? Valószínű.
- Miért hazudsz nekem? – von kérdőre,  ha nem ismerném, akár még el is hinném, hogy magára vette. De tudom ki ő, s tudom mi volt köztünk. Talán ezért is viselkedek vele így. Bár megbeszéltünk akkor mindent, én mégsem érzem úgy, hogy itt lenne az ideje beszélgetnem vele a két srác nekem adott csókjairól, s az érzéseimről. Vagy mégis?
- Én csak… - kezdtem el magyarázkodni, de azt hiszem, elakadt a szavam. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom. Letargikus pillantást vetettem rá, s bár az egész helyzet az volt, úgy éreztem, lehet, hogy mesélnem kellene neki. Talán tud mondani valami olyat, amiről nekem eddig nem volt fogalmam, s talán tisztábban láthatok tőle.
- Figyellek. Figyelem a mozdulataidat, s az arcodat. A szemed sok mindent elárul rólad és az érzéseidről. Én pedig úgy olvasok belőlük, akár egy könyvből, mely épp nyitva áll a pulton – bökött fejével a folyosó végén lévő orvosi pultra, majd folytatta – Brooke, miért félsz tőlem? Mond el mi bánt. Talán, tudok segíteni. Vagy ha nem, a lelked legalább könnyebb lesz egy kicsit – beszélt hozzám egyre halkabban, s mivel elég közel voltam hozzá, hogy érezzem leheletét, megcsapott a cigaretta szaga, mely odora égette az orromat, de nem bántam. Nem volt zavaró. Kellemes volt, hiszen keveredett még valami parfümmel, így egészen édes illata volt. Jobban mondva férfias, de ez részletkérdés. Pár másodpercre lehunytam a szemeim, s eszembe jutott, ahogy Harry magához von, s megcsókol. A felismerés végigsöpört rajtam, ezért kipattantak a szemeim, s körül sem nézve elmondtam Zaynnek, hogy tulajdonképpen mi is nyom engem belülről olyan erővel, hogy mindjárt széttörök, s felrobbanok, akár a föld a földrengés következtében, vagy akár egy mikróban éppen forgó étel, mely már túl sok ideje van a forró, s hullámos környezetben, akárcsak én.
A fiú pár percig csupán némán ált, s figyelt, talán nem is engem vagy rám. Csak nézett ki a fejéből, s figyelte az elsuhanó embereket, vagy talán nem is tudta tudat alatt hová tenni az én percek alatt elhadart szövegemet. Kezdtem megbánni, hogy tulajdonképpen én is nyitott könyvé változtam újra, de most már mindent kiolvasott belőlem, s talán épp most csukott össze, simított végig a fedelén, s tett fel egy bizonyos fapolcra, majd sétált el előle, nyugtázva magában, hogy igen, végre ezzel is végzett. De itt nem ez történt. Úgy gondoltam, valami olyasmit fog mondani, akár egy kocsis Malik, úgy értem, valami rossz szót, esetleg olyasmit, hogy „Nagy szarban vagy” de nem mondta ki. Még akkor sem, ha ezt gondolta.
- Hülyeségnek tartom ezt az egészet. Szerintem egyáltalán nincs megírva a sorsod előre! Úgy alakul az életed, ahogyan te alakítod, nem úgy, ahogyan az meg van írva. Nem vagy normális, ha vársz az időre, ami állítólag mindent megold majd egyszer. Az idő nem fog megoldani semmit, soha. Legalábbis a te helyzeteden nem hogy javít, inkább erősebbé teszi a fájdalmat. És ne csak benned! Csak képzeld magad az ő helyükbe. Tulajdonképpen azt várják mindketten, hogy felelj nekik. Csak egy szót akarnak hallani, az istenért! Egy nevet, Brooke! Egy, nevet. Nem húzhatod ezt örökké. Tudom, hogy ki az, akit szeretsz. Tudom, hogy igazából ki felé, hú, a szíved. Ne azt válaszd, akivel jó a szex, vagy a testiség. Azt válaszd, akit szeretsz. De ma döntsd el. Itt nincs olyan, hogy határidő. Nem. Ezt ma kell eldöntened fejben, aztán pedig beszélsz velük. Vele. És érzem, hogy ennek az egésznek vége, mármint amiben élünk, s belecsöppentünk… Mert, ennek vége lesz azzal, ha most döntesz, és furcsának tartom, hogy tavaly júniusban megismertünk, és most pont te fogsz véget vetni mindennek, azért be kell vallanom valamit így a végére. Vagy… talán majd ezt megtudod máskor. Talán szóban, talán egy levélben. De megtudod – bólintott, majd adott egy puszit a homlokomra, azután pedig elment. Visszament a többiekhez. Én pedig csak álltam ott, egyedül, a forgatagban, a pilláim alatt pedig úgy éreztem gyülekeznek a könnyek, akár egy hatalmas, s pusztító vihar előtt a sötét felhők. Megfordultam, s újból elindultam az eredeti célom felé, majd berontottam a kórtermembe, s az ajtót nyugodtan becsuktam magam után, a reluxát leengedtem, hogy ne láthasson be senki, majd az ablakhoz sétáltam. Egyáltalán nem akartam tombolni, vagy hisztisen sírni és kiabálni. Csak magányra volt szükségem. Egy kis egyedüllétre, s, hogy átgondoljam Zayn mondatainak a lényegét. És sírni akartam. Ahhoz volt kedvem. De csak szolidan. Elengedni azokat a fránya sós cseppeket, s kiüríteni a lelkem minden egyes cseppjét. Tisztán akartam látni. Kinyitottam az ablakot, s annak a belső párkányára támaszkodtam, tekintetemmel pedig minél messzebb akartam látni. A kilátásom a kórház gyönyörű kertjére nyílt, melyben sok-sok barna pad, sétáló betegek és a felügyelő nővéreik, beszélgető orvosok, s éppen látogatásban lévő rokonok kaptak helyet. A távolban láttam – bár ehhez nem kellett túlságosan messzire nézni – ahogy gyülekeznek a sötét fellegek, s, hogy hamaron elázik majd az egész város. Pár villám jelensége megjelent a távolabbi részeken, melynek csupán a fényét lehetett látni, a hangját nem hallhattam, hiszen jóval messzebb járhatott. Talán pár városnyival arrébb, vagy valahol egy mezőn. Igazából szeretem a vihart. Szerintem sokkal inkább illik a mostani személyiségemhez, ahhoz, aki vagyok, mint mondjuk egy napsütéses időjárás, tele mosolygással és vidámsággal. Persze, remélem, hogy egyszer ez az egész megfordul, s talán majd új életet kezdhetek egy új helyen, új emberekkel, egyet kivéve, de erre nem látok jelenleg sok esélyt. A szél egyre inkább kezdett fújni, s kicsit megborzongtam a fuvallat miatt, így bezártam az ablakot, a sötétítő függönyt pedig elhúztam, így átvette a sötétség és a melankólia a vezetést, s az uralkodó szerepet a szobában. Lefeküdtem az ágyra, nem takaróztam be, csupán az oldalamra fordultam az ajtó irányába, s ismét elengedtem a folyton előtörő könnycseppjeimet. Halkan szipogtam, s végig hallottam Malik szavait a fejemben folyamatosan, akárcsak valami visszhangot egy alagútban, mely egy boldog kisgyermektől származik, s éppen kiáltott egy hatalmasat a végtelenbe. „Az idő nem fog megoldani semmit, soha”, „Nem húzhatod ezt örökké”, „Ne azt válaszd, akivel jó a szex, vagy a testiség”. Hogy őszinte legyek, ez, azért még csak meg sem fordult a fejemben, hogy azért válasszam mondjuk Niallt, mert jól csókol. Vagy Harryt azért, mert jó vele a szex. Vagy Horant azért, mert olyan jó a karjaiban lenni. Esetleg Stylest azért, mert mikor vele vagyok, akkor a csillagok közé röpít. Vagy… mondjuk, pont ezt kellene figyelembe vennem? Lehet. Valószínű. Viszont, olyan érzésem van, mint valaki itt ülne velem, és sugallná azt az ominózus nevet. Tulajdonképpen, olyan helyzet ez, mint mikor valakinek odaadnak egy borítékot, amiben benne van az életének a legnagyobb balszerencséje, vagy legrosszabb tette, vagy válasza, amit majd meg fog tenni, vagy ki fog mondani. Ő pedig nem meri megnézni, mert fél attól, hogy mit lel a sorok között. Nos, bárhogy is alakuljon, azt hiszem, sosem fogom elfelejteni mindezt.

Harry Styles

Talán aludtam egy, két, vagy talán három órát. Arra viszont egyáltalán nem emlékeztem, hogy mennyi volt az idő, mikor leragadtak a szemeim, csupán arra, hogy járt bent Zayn, Eleanor, anya, valamint Gemma is. Igazából mindenkivel beszéltem pár mondatnyit, vagy volt, akivel többet is talán. Jó volt újból látnom a srácokat, és Eleanort is, valamint örültem, hogy újból tudtam őszintén, és igazán beszélgetni anyával, ami hatására egy kicsit feltöltődtem energiával, akárcsak egy fényképezőgép, amelybe éppen új elemet tettek, s így újból úgy működhet, mint régen. Jó volt, hogy nevethettem, és komolytalankodhattam egy kis időt Gemmával, valamint, hogy mesélhettem neki Brookeról. Hiszen ők még nem ismerik igazán, de szeretném, ha ez megváltozna. Hallottam pár jó szót az orvosaimtól, miszerint szépen gyógyul a sebhelyem, és vigyázzak, valamint ne csináljak semmit, ami nagy erőfeszítéssel jár. Természeten fizikailag. Csupán az volt számomra feltűnő, és el kell, mondjam, zavart is, hogy Niall, bár rengetegszer haladt el a termem előtt, egyszer sem nézett be az üvegen hozzám, esetleg köszönt volna be, vagy valami hasonló. Kétségbeesett voltam, hiszen általában megérzem előre a dolgokat, nekem pedig volt egy rossz előérzetem. Brooke-al kapcsolatban is. Tudom, hogy nem kellett volna elengednem, s újból magára hagynom. Hiszen mindig akkor történt eddig valami baj, mikor hagytam, hogy minden az ő akarata szerint érvényesüljön, s menjen a saját feje után. Hogy így fogalmazzak. Szeretem őt, és nem bírnám elviselni, ha történne vele valami, ismételten.
Ezért szinte már tehetetlenségemben mászkáltam folyton az ablakomhoz, hogy szellőztessek, valamint, csak, hogy láthassak valami életet. A termemből csupán a mosdóba jártam ki, s próbáltam nem megkeresni a termét. Nem akartam sem tolakodó lenni, hiszen azt sem tudom, hogy köztünk akkor most mi is van pontosan. Együtt vagyunk? Vagy csak benézett hozzám? De hiszen megcsókolt. Nem is egyszer. És nem is akárhogyan.
Már odakint sötét volt, s vihar tombolt, mikor Gemmáék és a srácok itt hagytak minket. Reménykedtem benne, hogy baj nélkül hazaérnek, s a vihar nem okoz gondot a közlekedésben, valamint, hogy nem akadnak be valami dugóba a város szívében. Az ég párszor megdörrent, a szobámat a villámok fénye megvilágította párszor, valamint fel volt oltva egy kisebb lámpa az ágyam melletti szekrény tetején. Úgy gondoltam, most már fölösleges reménykedni, hiszen sem Brooke, sem Niall nem jön be hozzám, ezért leginkább aludnom kellene, bár ehhez egyáltalán nem volt kedvem. Emellett idegesített, hogy folyton az enyémeken éreztem Brooke ajkainak ízét, s szinte bizsergett utána minden porcikám. igyekeztem kiverni a fejemből, de lehetetlenné tette számomra a folyton bevillanó képkockák sokasága, amelyek, akárcsak egy film a mozivásznon, szintén egy történetet mutattak be szemeimnek, s ezzel még meg is nehezítette a bennem rejlő és kitörni készülő vágyamat.
A telefonomat nyomkodtam, miközben a kisebb sporttáskára pillantottam, melyet még anya tette le a kis szekrény melletti székre. Gondoltam egyet, s felálltam, majd kiszedtem belőle egy tiszta alsógatyát, s egy fekete rövid ujjú felsőt, majd azokat az ágyra dobtam, s kibújtam az eredeti „kórházi beteg” ruhámból, így meztelenül álltam az ágy előtt. Aludhattam volna meztelenül, de azért az mégis kicsit érdekes lenne, ha például a reggeli viziten lehámozzák rólam a takarót, és találnak egy meztelen Harry Stylest a paplan alatt… Kicsit abszurd szituáció lenne… Miután végül átöltöztem, s igazgattam magamon a boxert, egy halk kopogást hallottam meg, mire nem is volt időm felelni, hiszen az ajtó kinyílt, s belépett rajta a lány, aki körül gondolataim egész milliói forogtak.
Bezárta maga mögött az ajtót, s mikor rám nézett, kissé megilletődött volt. Valószínűleg hasonló dolgokra gondolhattunk. Ő talán arra, hogy nem éppen tegnap látott engem egy pólóban és egy szál boxerben, én pedig arra, hogy mennyire dögös a szürkületben, és hogy… nem felejtett el.
- Hát eljöttél… - mondtam halkan, rekedtes hangon, amelytől látszólag libabőrös lett. Élvezem, ahogyan kihozhatom ezt belőle. Bólintott, majd úgy tűnt, nagyon agyal valamin.
- Látom kaptál Harrys ruhákat – mosolyodott el, majd a táska felé sétált. Kissé mintha valami letelepedett volna a helységre… Nem éppen volt megszokott a hangulat. Mintha feszengett volna.
- Te találkoztál már… - kezdtem, de nem engedte, hogy befejezzem a mondatot.
- Nem, még nem. A pszichiátrián kezelik őket. Sokkos állapotba kerültek – nyelt egyet, majd kiemelt a táskából egy sötét pólót, majd felém mutatta.
- Elkérhetem estére?
- Persze – mosolyodtam el féloldalasan, majd a tekintetemmel figyeltem minden további mozdulatát. Hosszú, a sötétben szinte már fekete haját kezével hátrafésülte, köntösét levette, majd a rajta lévő egybe ruhának alját elkezdte felfelé húzni, s lassan fölfedte előttem bájait. Levette azt az irritáló kórházi göncöt, majd a szekrény tetejére dobta, s azt kívántam, bárcsak maradna abban a világos, s egyszerű fehérneműiben. Mikor kezébe fogta az általam adott pólót, kíváncsian a szemembe nézett, mire enyhe mosolyt küldtem felé, s erre ő áthúzta fején a pólót, majd közelebb lépett hozzám.
- Nem fázol? – kérdeztem, hiszen csak egy póló volt rajta, amely maximum a combja tetejéig ért. Elbűvölően nézett ki.
- Kissé – nézett el oldalra, mire odaléptem hozzá, s kezeimet derekára simítottam, majd gyengéden magamhoz húztam, s így egész testünk összeért. Tenyerem rásimult a fenekére, miközben magamhoz húzva megcsókoltam. Először csak lazán ízlelgettem ajkait, majd később nyelvem bejutásért esedezett, akárcsak egy… nem. Erre nincs hasonlat. A tökéletesre nincs hasonlat. Nyelveink őrült táncot jártak, s ajkai folyamatosan fogva tartották az enyémeket. Ebből a rabságból sosem akartam megszabadulni. Kezeit édesen a nyakam köré fűzte, mint valami bilincset, melyet többé nem lehet elszakítani. egyik kezével beletúrt a hajamba, míg a másik a tarkómon pihent, s körmei ott játszadoztak a bőrömön. Egy ötlet vezérelt, s fenekénél fogva megemeltem, mire lábait ösztönösen derekam köré fűzte, s férfiasságomat enyhén zavarta, hogy testének bizonyos pontja folyton hozzámér. Persze kellemes értelemben. Ennek az érzésnek a hatására ő is elengedett egy elégedett sóhajt, mire apró mosolyra húzódott a szám. Megindultam vele az ágyam felé, majd óvatosan letettem őt rá, vigyázva a karjára, s az enyémre is. Az ágy közepén helyezkedett el, én pedig fölé másztam, s nyakát kezdtem csókolgatni. Némely helyen aprókat szívogattam, s közben végig az oldalát simogattam a jobb kezemmel.
- Harry… - suttogta, mire ránéztem, s megpillantottam csillogó fekete szemeit. Azt hiszem a vágy fényét vehettem észre benne. Ráültem derekára, amiért kicsit mocorogni kezdett, majd kissé felült, már amennyire tudott, s lehúzta rólam a pólómat, amely valahol a földön landolt. Tekintete elidőzött testemen, s végighúzta ujjait minden tetoválásomon. Érintésétől kirázott a hideg, s azt akartam, bárcsak megkaphatnám most azonnal. Lemásztam róla, amiért lángoló tekintettel jutalmazott, majd fordítottam a helyzeten: Én feküdtem rá az ágyra, s őt ültettem rá a derekamra. Felsőjéből óvatosan kibújtattam, majd hagytam, hogy felsőtestével végigfeküdjön az enyémen, így tökéletesen el tudott ő is helyezkedni rajtam. Lassan, szinte kínzóan lassan csókolta végig a mellkasomat, valamint nyakamat, s a fülem mögötti részeket. Ajkaival játszadozott, s szinte alig ért hozzá, de rögtön utánuk kaptam, s közben fenekére simítottam kezeimet, majd kissé megemeltem, így visszakerült az ágyékomra. Aprókat mozdult rajtam, s kikerekedett a szemem mikor egy különleges mozdulata szinte szárnyakkal ajándékozott meg, s elröpülhettem velük a mennyekbe. Fejem hátrabicsaklott, s elég szűkösnek éreztem magamat odalent. Miközben ő folyamatosan engem kényeztetett különböző mozdulatokkal, s csókokkal, én kezeimmel a melltartójának kapcsát kerestem hátul, melyet szinte azonnal sikerült kioldoznom, s meg is szabadítottam az utolsó előtti ruhadarabjától is őt. Sosem szégyellte előttem a testét, ő sosem volt olyan, aki takargatni akarta volna magát. A világos, krémszínű melltartó leesett az ágy mellé, és bár ez egy kórháznak a kórterme volt, mégis úgy volt berendezve, akár egy hálószoba, csak éppen nem volt szőnyeg, sem pedig sok szekrény. Jobb kezemmel a melléhez értem, s visszafordítottam a helyzetünket, hiszen jobb az én pozíciómból kényeztetni egymást. Tehát ő került ismét alulra, így tökéletesen körbe tudtam csókolni mellét, s annak bimbóját is megcsókolhattam. Szexi nyögések hagyták el a száját, s közben éreztem, hogy én is egyre keményebbé válok. Meg akartam szabadítani mindkettőnket a fölösleges fehér neműktől, de nem voltam biztos abban, hogy akarja-e, vagy csupán egy kis játékra van szüksége. Tény, hogy mindkettőnknek hiányzott a másik, s Úgy is égen voltunk már együtt. Mármint olyan értelemben. Talán öt hónapja. Már nem is emlékszem pontosan. A napok szinte csigalassúsággal teltek, mialatt nem volt velem, és a koncertek sem dobták fel túlzottan a hangulatomat.
- Brooke, a-azt hiszem, nem bírom sokáig… - közöltem vele, mire egy félmosoly jelent meg arcán, s ujjammat beleakasztottam világos színű bugyijának szélébe, s gyilkos lassúsággal húztam lefelé, míg végül teljesen fel nem fedte előttem báját, s dobtam végül azt a ruhadarabot is az ágy egy pontjára. Ujjaimmal játszadoztam féltett területén, s azt hiszem, ilyet mi, még sosem csináltunk.
- Szűk vagy, így nem fog menni. Engedd el magad, édes – utasítottam kedvesen, mire aprót bólintott, s úgy tűnt, hallgatott rám. Két ujjammal simogattam, s ficánkolását érezvén rájöttem, hogy tetszik neki, amit csinálok. Végül belévezettem őket, s azt hiszem, egy kisebb sikoly el is hagyta a száját. Nos, kórház ide vagy oda, az érzelmeknek nem lehet parancsolni. Közben csókokkal borítottam be alhasát, s ujjaimat folyamatosan mozgattam benne. El akartam vinni a csúcsra. Aztán mikor úgy gondolta itt az idő, kihúztam a két ujjamat, mire fölhúzott magához, s megcsókolt. Egyik ujjamat megnyaltam, mire elkerekedtek a szemei, s furcsán pillantott rám.
- Harry… - suttogta halkan, majd újból magához húzott egy csókra. Kedvem lett volna megcsókolni őt ott alul, de nem tettem meg ezt a lépést. Nem itt akartam, hogy megtörténjen. Fölé hajoltam, s újból végigcsókoltam testét, egészen az alhasáig. Elképzeltem, hogy milyen dolgokat tennék legszívesebben vele, de el kellett kergetnem ezeket a mocskos gondolataimat. Hiszen az ő érdekei is fontosak.
- Mikor fejünk egy síkban volt, homlokomat övének döntöttem, mire ő karjait körém fonta, s nagyokat pislogott. Fáradtnak tűnt. A hosszú percek alatt, többször is lehunyta szemeit, s olyan volt, mintha képzelődne, mert egyszer meg is rázta a fejét.
- Jól vagy? – kérdeztem összeszorított szemekkel, s valamiért félelem töltött el. Válasz helyett, csupán megrázta a fejét, azaz nemleges választ adott, végül kissé letolt magáról, majd a takaró után kutakodott a kezével.
Úgy éreztem, mintha titkolna valamit, vagy mintha volna a háttérben valami, ami nem stimmel. Nagyon nem éreztem őszintének.



2013. november 10., vasárnap

II.kötet - 21.fejezet - I have to go

Drága Olvasók! Megérkeztem a folytatással, melyben leginkább Niall és Harry gondolatairól olvashattok majd. Nagyon köszönöm az előző részekhez kapott kommenteket és pipákat,  valamint a 130 feliratkozót, és a 112 ezer+-os nézettséget! :) Nagyon köszönöm, nélkületek nem tartana itt a történet, ahol most. Nem linkelek ehhez most zenét, hiszen elég vegyes érzelmekről szól... És szeretném hangsúlyozni, hogy csatlakozzon a Facebook csoporthoz az, aki még nem tette meg, hiszen ide írok ki fontosabb információkat. Az oldalmodulokban megtaláljátok a linkeket. Jó olvasást kívánok a fejezethez, és várom a véleményeket! :) 



Niall Horan

Iszonyatos fájdalmak közepette ébredtem. Nem tudtam bemérni azonnal, hogy merre is található a forrás, mely ezt az érzést váltja ki, hiszen úgy éreztem, az egész testemre kihat ez az erő. A szervezetemet gyengének éreztem, a fejem enyhén sajgott, a karom pedig lüktetett. Nem is kívánhattam volna kellemesebb reggelt. Reggelt? Délelőttöt? Esti órákat? Fogalmam sem volt az időről. És talán nem is voltam annyira alvó állapotban. Mi több, tudtam, hogy pár órája valaki járt nálam, s tudtam, hogy hol vagyok, és miért. Mindent tudtam. Két nap telt el a történtek óta. És én ahelyett, hogy arra gondolnék, hogy mindenki boldog, mert véget ért a szörnyűség, Louis-t és Brooke-ot, valamint a lány családját és a barátnőit megmentettük, az én gondolataim teljesen más körül kószálnak. Valahol ott tartok, hogy számomra az igazi szenvedést talán nem is ez jelentette. Jóval inkább az fogja, amely ez után fog majd megtörténni. Hiszen tudom, hogy a kórházban eltöltött idő, maximum öt napra becsülhető, talán három-négyre, aztán innen hazamegyünk, megkapjuk a dorgálást a fejesektől, aztán pedig minden folytatódik onnan, ahonnan két hónappal ezelőtt, csak éppen Brooke nem az én ajkaimat fogja csókolni, hanem Stylesét, és nem az én karjaimban fog védelmező ölelésekért nyújtózkodni. Nem nálam fogja tölteni az életének mindennapjait, s nem velem ülhet le beszélgetni mondjuk egy reggeli kávé kíséretében. Sőt mi több, soha nem velem él át majd olyan közös pillanatokat, melyekre jó lesz visszaemlékezni, s nem mondhatja el, hogy én vihettem el őt a csúcsra. Egyszóval tehát, többet én már nem kapok szerepet az ő életében. Látni láthatom, de nem lehet vele együtt töltött tevékenységem. És ez már most fáj. Ezen felül tudom, hogy egyáltalán nem én vagyok az első helyen az életében. Jó, átlagembereknek nyilván a család a legfontosabb, de ő más. Ő egy másik személyiség, s neki a családja is teljesen más. Számára - ha még nem is mondta ki - biztos vagyok benne, hogy mindig is Harry volt az első. Lehetett kalandja Zaynel, velem, Nathannal, vagy bárkivel, tényleg... De minden esetben, a szemei előtt csakis a zöld íriszű srác lebegett. 
Fejemet jobbra fordítottam, hogy megláthassam a szekrényt, mely az ágy oldalánál helyezkedett el. A nem sebesült kezemmel a fehér bútor felé nyúltam, s leemeltem az átlátszó üvegpoharat, melyben egy apró zöld szívószál foglalt helyet, majd a számhoz emeltem, majd bekaptam a kis műanyag cső végét, és megszívtam. A szoba-hőmérsékletű víz olyannyira jól esett, akár egy éppen kiszáradó növénynek az öntözés, mely azonnal elhal, ha nem kap azonnal öntözést. És bár a vizet sosem szerettem meginni, főleg majdnem hogy langyosan, azért a kiszáradt torkomnak ez tökéletesen megfelelt. Kissé elszörnyülködve néztem az infúzióra, melynek állványa mellettem helyezkedett el, s lassan, de folyamatosan csöpögött belőle a gyógyszer, a folyadék, mely később a testemet támadja meg, s ez által bejut a szervezetembe. A poharat visszatettem a helyére, mire egy mélyről jövő sóhajt eresztettem el, s azzal egy időben óvatosan hátravetettem magamat a hatalmas dunyha párnák közé. A fehér takarót egy kicsit letoltam magamról, majd örömmel vettem tudomásul, hogy a lábaimmal semmi sem történt, és nem sebezte meg őket semmi. Egedül a bal karomban éreztem erős fájdalmat, de ez csupán a műtét utáni rossz érzés. Sosem gondoltam volna egyébként, hogy valaha műteni fognak, vagy, hogy esetleg szikével vágják fel a bőrömet. Mindig is visszataszítónak és morbidnak találtam, és legtöbbször a mellék helységben kötöttem ki, ha valaha is hasonló témáról volt szó. De hát túlestem rajta úgy, hogy közben nem is tudtam róla. És ha már tudás... Nem nagyon emlékeztem, hogy mi történt az után, hogy a mentősök elvittek minket Temple Wood-ból. Az még tiszta, hogy Eleanor odasiet hozzánk, és, hogy ömlik a vér a karomból, valamint, hogy meglőtték Brooke-ot és Harryt is, de ezen kívül csak erős hangokra emlékszem, de csupán homályosan. Pár rendőr képére, s félszeg állásukra, de szerintem a túlzott vérveszteségemtől elveszíthettem az eszméletemet, s itt ébredhettem fel először. Tulajdonképpen nem is először, hiszen senki sem tudja, hogy valójában én szellemileg ébren voltam, csak a testem volt az, ami egy időre kivonta magát a szolgálatból. Tisztában voltam vele, hogy a srácok, jelen esetben Eleanor és Louis, és még biztos páran, de innen bentről nem igazán jutott el hozzám, hogy ki maradt életben esetleg ki az, akivel történt valami baj. Sőt. Ha már az előbb a szenvedést említettem, most pedig az élet kapcsán mondtam pár dolgot, én, hogy őszinte legyek, azt sem tudom, hogy Brooke, Harry, Liam, Zayn, Cher családja, esetleg a többiek életben vannak-e. Minden esetre van egy rossz érzésem. Egy olyan érzésem, hogy annak ellenére, hogy a vész elmúlt, maradt még itt valami, vagy valaki, aki mindenáron meg akarja bosszulni a cselekményeket. Tehát még hiányzik a vég-végkimenetel. Úgy érzem vár még ránk egy csapás. Te jó ég. 
Egyszer csak arra kaptam föl az elbambult fejemet, hogy valaki bejön az ajtón, s köszönés nélkül letesz valamit az asztalomra. Mikor jobban szemügyre vettem, rájöttem, hogy egy nővérke az, s épp az infúziót cseréli ki. 
- Elnézést, nem tudná megmondani, hogy itt vannak-e a barátaim? - na, jó, a kérdésem elég értelmesre sikerült, de láttam a fiatal nőn, vagyis inkább húszas éveiben járó lányon, hogy mosolyog, ami ennek a jelenségnek okát jelenthette az is, hogy itt vannak, vagy, hogy az életviszonyaim megfelelőek, esetleg semmi gond nem történt, és mindenki él. Juhé. Hé, én tényleg örülök. Hiszen a családom! 
- De, mindenki jól van, az egyik barátját nagyjából húsz perce hozták ki a műtőből, vele is minden rendben van, valamint itt ülnek kint a terme mellett a rokonai, s úgy nagyjából a folyosó tömve van - felelte mézes hangon, majd kicserélte a poharamban lévő vizet valami gyümölcslére, s a szívószálat is átcserélte. 
- Harry hogy van? - kérdeztem óvatosan. 
- Tessék? - nézett le rám kedvesen, majd megigazította a függönyöket, s kinyitotta az ablakokat is. 
- Elnézést, Harry Styles. Ő jól van? 
- Ó, igen. Jól van, neki a vállával történt egy kis baleset, de jól van. Ő is ébren van, és mikor jöttem tőle át ide, akkor bent volt nála egy lány, de nem nagyon zavartam őket, csak benéztem, hogy minden rendben van-e - felelte, majd mikor letelt valamennyi idő, bezárta az ablakokat, a függönyöket pedig újból elrendezgette. Vékony hangon kértem, hogy csináljon egy kissé szürkületet, melyet vonakodva megkísérelt, majd megfogta a tálcáját, s kiment a teremből. 
Kétség kívül egy lány lehet bent Harrynél. Biztos vagyok benne, hogy Ő az. Nem lehet más. 
Tekintetemet az ajtó felőli ablak felé irányítottam, így nagyjából kiláttam a folyosóra. Csupán a zöld falakat láthattam, s minden bizonnyal Harry kórtermének, ablakának egy részét. Hülyén hangozhat, de minden vágyam az volt, hogy láthassam, hogy mit csinálnak. Valamiért tudni akartam. Vagy nem is? Talán fájna, talán összeroppannék, mint valami szerelmes tinédzser, talán nekem nincs is rá szükségem, hogy minden percükről tudjak... Igen, féltékeny vagyok Harryre. Kibaszottul féltékeny vagyok rá. Mindazért, mert ő nyert. Nem mintha valamiféle játékot játszottunk volna, de minden szempontból övé lett a győzelem aranyszínű serlege.  
Valamiféle borzalmas érzés, azt követelte belülről, hogy menjek ki. Hogy menjek ki, és nézzek szembe a jelennel, és hagyjam abba az állandó ábrándozást, képzelgést és gondolkozást. Lesz, ami lesz. Egy lány csak nem ronthat el engem idegileg... Ó, dehogynem. Ha az a lány Cher Brooks, akkor mindenképpen. Ma döntenem kell. Vagy hagyom, hogy túlemelkedjen rajtam az általa létrejött hiányérzetem, vagy megpróbálok küzdeni magammal. Minden bizonnyal ma eldöntöm. A nap végére már tudni fogom a választ. Ebben biztos vagyok. 
Óvatosan kicsavaroztam a karomból az infúzió csövét, majd azt elállítottam, s kiszálltam az ágyból. Minden erőmmel azon voltam, hogy vonjam ki a figyelmemből majdnem összeroppantó erőt, mely a karomat támadja, s próbáljak meg élve kijutni a teremből. Egy öblös levegővétel után, a kezemet a kilincsre helyeztem, s letoltam azt, majd magam felé húztam az ajtót, s kinyitottam. Lassan, de biztosan, kiléptem az ajtón, s beleszippantottam a... a kórházi levegőbe. Először Harry termének ajtajával, s ablakával találkoztam össze, s a mellettem jobbra kapott helyet a tömeg, amelyről a nővérke beszélt, de ők látszólag nem nagyon vettek rólam tudomást, hisz olyan lehettem, akár egy láthatatlan köpeny alá bújó lény, esetleg egy szellem, vagy egy halott. Csak hogy a bőrszínem is kapjon egy kis említést. Mondjuk nem is vártam többet, két napja nem ettem, csupán a szívószálas vizet ittam, ami nem túl nagy táplálék. És amúgy is. Képtelen voltam ránézni a többiekre. Jóval inkább lekötötte a figyelmemet a látvány, ahogy a két pár odabent egymás kezét fogja, s látszólag egész jól elvannak. Néha Brooke egészen közel hajol Hozzá, Styles pedig boldogan simogatja a karját, s haját. Megérdemlik a boldogságot. Persze. 
- Niall! - szólított meg valaki, mire megráztam a fejemet, mire visszarázódtam a valóságba, s a hang irányába fordítottam a fejemet. Eleanor sietett felém, s ölelt magához röviden. Miután elengedett, akkor vettem észre, hogy anya, apa, Greg, Louis, Zayn, egy szőke hajú lány, valamint Gemma, Anne és Liam szülei. Ha már Liam, akkor hiányoltam egy személyt. Mostanában nem nagyon tűnt fel a társaságunkban Danielle. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett, de sokszor van olyan helyzet, hogy a legrosszabbra gondolok, és a mostani is egy ilyen. 
A lábaim egyáltalán nem voltak engedelmesek, tehát nem indultak el a társaság irányába. Jóval inkább vártam, vagy éppen nem vártam, hogy ők jöjjenek ide helybe. Azért a szüleimet csak meg kellene ölelnem! 
- Sajnálom - szólalt meg halkan Eleanor, majd az arcomat fürkészte. 
- Mégis mit? - kérdésem lehet, hogy kicsit nyersnek, vagy bántónak hatott, minden esetre magamra erőltettem egy mosolyt. Egy hamis mosolyt. 
A lány a válasz helyett csupán fejével Styles-ék felé bökött, mire Harry valahogy észrevett minket, s hosszú ideig nézett ránk. Talán mondott valamit Chernek, mivel ő is felénk szegezte tekintetét, s ahogy észrevettem, az arca mintha meggyengült volna, s csontját nem láttam túl erős vonalúnak. Úgy, hogy ők ne lássák, megfogtam a mellettem álló barna hajú lány kezét, s a tömeg felé siettünk. Elkaptam a tekintetemet Brooke fogva tartó szempárjától, s a szituáció elég érdekesre sikeredhetett, de nem baj. Nem okoz gondot. Már döntöttem. Most döntöttem el. 

Harry Styles

Érezni. Lehet érezni boldogságot és fájdalmat is. Jelen pillanatban melyiket érzem nagyobbnak a testem felett. Érezni, hogy ott van veled az, lassan félév után, akit szeretsz, felemelő érzés. Viszont az, hogy az, akit szeretek, két szív tolvaja, az valahogy nem fér meg bennem. És ez miatt érzem a fájdalmat. Mert nem akarom újból elveszíteni. Hiszen újból a közelségében lenni, érezni minden leheletét, hallani az összes szívdobbanását, megízlelni édes csókjait, tökéletes testét magadénak tudni, az... Attól nem hiszem, hogy létezhet jobb földi érzés. De annak a tudatában lenni, hogy ezt az érzést, s lényt akármikor elveheti tőlem valaki... nos, félelmetes. Félek. Félek, mert talán nem is ez az, ami újból elválaszthat minket. Talán a ragaszkodásom. A túlzott szeretetem. Netalántán a félelmem. És úgy érzem, hogy hamarosan jön egy ilyen időszak, mikor ismét mindenem elveszítem. De hát, az igazság az, hogy ő a mindenem. Hangozhat ez nyálasan, vagy éppen őrültségnek, esetleg közhelyesnek, de én ezt érzem. Az érzéseimet, pedig ha nem mondanám ki - leginkább magamnak - akkor már rég veszett ügy lenne, és fölösleges volna élnem. Nem is tudom hogyan kanyarodtam el idáig... A lényeg, hogy magamhoz kell őszintének lennem, és akkor minden rendben lesz. Már csak az kellene, hogy Brooke is tisztázza magában a dolgokat. Leginkább Niallel. Mert tudom, hogy mi történt köztük, és tudom, hogy milyen szeretni valakit. Sőt, tudom, hogy Niall szereti. 
Valami mozgolódást észleltem Brooke háta mögül, ezért odapillantottam, s megláttam, ahogyan Eleanor és Niall nagyon susog valamit, de mikor meglátták, hogy nézem őket, abbahagyták, majd megmozdítottam a számat, hogy mondjak valamit, mire a mellettem ülő lány hátrafordult, s ő is megláthatta őket. Megfordult a fejemben, hogy visszatartom, vagy, hogy nem is nézek olyan sokáig az ajtón túli párosra, de mi értelme lett volna?
Pár pillanattal később elmentek, ő a pedig felém fordult, s a jókedve alábbhagyott. Fejét lefelé lógatta, s az összekulcsolt kezünkre pillantott, melyet ezután rögtön elengedett.
- Mennem kell – közölte, majd felnézett rám.
- Rendben – feleltem, s ahogy kimondtam, már meg is bántam. Általában elengedem, és ilyenkor mindig történik valami. Valami helytelen. Valami rossz…
- Átjössz még este? – kérdeztem halkan, mire féloldalas mosoly szökött az arcára.
- Ha sikerül megszöknöm, akkor igen – nézett el újból. Valamiért erősen kerülte a tekintetemet. Talán kínosnak érzett valamit, de felállt, majd összehúzta magán a köntösét, s sóhajtott egyet.

- Megcsókolhatlak? – kérdeztem óvatosan, s beharaptam az alsó ajkamat, mire játékosan megrázta a fejét, s elmosolyodott, majd az ajtóhoz lépett, s végül kisétált rajta. Tekintetemmel végig követtem őt, majd végleg eltűnt a látóhatáromból, én pedig kezdtem belül valamiféle nagy nyomást érezni. Túl hirtelen szállt el a helységből a jókedv és a szerelem. Érzem, hogy valami rossz fog történni. Nem lett volna szabad elengednem.